Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagyvárosi fények

2008.12.28

Egyébként is elég gyakran filózom azon, milyen is vagyok valójában. Annyira könnyű odavágni valakinek, hogy "nem ismersz", és aztán megdöbbenni azon, mennyire nem ismerünk másokat... Ilyenkor a Hósütire gondolok, amikor Linda azt mondja, hogy Alex nem tudhatja, mit érez, hiszen még ő sem tudja, mit érez, és ez tényleg, hogyan ismerhetne minket más, amikor néha még mi sem igazodunk ki teljesen magunkon? Hósüti, ez kéne most nekem, van benne hó is, de már százszor láttam (nem is igaz, teljesen csak egyszer), és még annyi minden van, amit nem láttam, ki kell próbálni az újat, mert a tapasztalat azt mutatja, megéri.
Senki sem ismeri magát. Teljesen. Részben persze igen, részben én is ismerősként tekintek magamra, részben pedig meglepődöm magamon. Kicsiként rengetegszer gondolkoztam azon, milyen lehet kívülről látni magamat. Nem videóról, mert az már egy felvétel, valami megtörtént, hanem ott és akkor, a beszéd vagy cselekvés pillanatában. Sokat agyaltam azon is, milyen lehet valaki másnak lenni, és akkor mi van velem? Ha nem én vagyok én, hanem más és én valaki más vagyok, és az is én vagyok és aki most én vagyok, az nem én vagyok, akkor mi van?
Sokszor érzem, hogy túl nehéz kérdéseket teszek fel magamnak, amikre senki sem tud válaszolni, és bármilyen kitartóan keresem a választ, csak miértekre akadok, folyton a miértek, mindig meg kell kérdezni, hogy miért, de felelni sose könnyű, soha, nincs egyszerű kérdés, bennem egy egyszerű igent vagy nemet igénylő kérdés is nagy dilemmát okoz... Nem tudom, miért csinálok vagy nem csinálok, halasztok vagy ugrok neki dolgoknak, ha aztán lelkiismereti, illemtani és erkölcsi vitákba bonyolódom magammal miatta... Talán azért, mert valahogy mindig dönteni kell, és bárhogy is döntünk, úgyis mindig lesznek bennünk kérdések, mindig lesz egy pici bizonytalanság, de ez kell, nem szabad olyan borzasztó magabiztosnak és önteltnek lenni, mert semmi sem biztos (csak a halál)... Folyton három pontot teszek a mondataim végére, nagyon régi szokásom, nem tudom, mit akarok vele kifejezni, msn-en is így írok általában, valamit biztos jelent, néha kicsit zavar, olyan, mint Emily Starr dőlt betűi, vagy mint Hazel beszéde, aki szintén dőlt betűket használt, csak szóban.:P (Ezen két személynek ismeretéhez szükséges az Emily-, illetve az Anne-sorozat elolvasása. Az Emily gyermekeihez azóta se jutottam hozzá, pedig állítólag létezik, bár ki tudja... Lehet, hogy csak nem fordították le.)
Minden érmének két oldala van. Majdnem mindnek különböző. Ritkán akad olyan, aminek egyforma. Kapitány, ó, kapitányom azt is mondta, hogy mindent több szemszögből is meg kell vizsgálni. Tényleg. Azóta időnként eszembe jut fejjel lefelé fordítani egy képet. Roppant tanulságos.
Monsieur Ibrahim arra tanít, mosolyogni kell. Mert mosolyogva mindjárt más. Nem megy könnyen. Momónak se ment könnyen. Nekem az arcberendezésem olyan, hogy nincs fültől fülig vigyorra beállva (ezdeszépmagyarulvolt). Úgy általában az arcom, mint olyan... Az érzelmek tükrözése egy ingatag pont. Néha nem az látszik, amit gondolok. Szándékosan vagy véletlenül, attól függ. Nem tudok hangosan, látványosan örülni valaminek, mert akkor már nem öröm, ha másoknak is mutogatnom kell, mennyire örülök. Ezért undorodom osztálykarácsonyokon attól, hogy ki kell bontani, és megmutatni, mit kaptunk, és azt is megmutatni, mennyire örülünk. Én örültem. Idén nem úsztam meg. Csomagolópapír helyett zacskó volt, szerencsére, mert mások előtt ügyetlenkedni, én szeretek vigyázni, de ugyanakkor cafrangolom, tépem és cibálom a papírt... Szóval, a zacskó, az jó. De egyenként elővenni, megmutatni, felnagyítani a rácsodálkozást és az örömöt... Ezt utálom, mert szerintem visszataszító. Tudom, hogy hisztis vagyok és túlérzékeny. Érzelmileg alulfejlett lény. Nem mászok mások nyakába, nem mutatom ki, ha szeretem, undok vagyok, goromba, türelmetlen vagyok, veszekedem, kötözködöm, nem tudok bocsánatot kérni, nem tudok kérni, nem szeretek megszólítani, és még rengeteg efféle fogyatékosságom van. Rengetegszer érzem azt, hogy helytelenül viselkedtem, de utólag már késő bánat.
Tipikus válaszom: nem tudom. Nem tudom. Fogalmam sincs. Gőzöm sincs. Nem tudom. "Mit tudsz te?!" Tényleg, mit? Az a legbölcsebb ember, aki tudja, hogy mit nem tud. Nem tudom, ezt ki mondta, ókori görög filozófus/tudós. Ha tudnám, hol van a Szofi világa, megkereshetném benne.

Mostanában nehéz aludni éjszaka. Csend van, nem hallani semmit, ez jó. De az nem jó, hogy nem tudok elaludni. Ilyenkor az ablakon bámulok ki, nézem a fénypontokat, egészen a jelzőlámpáig ellátni, sőt, még tovább, a körútig. Ez vicces. Nappal nem látni a fényeket, nem figyelem a jelzőlámpát. Éjjel néha feltorlódnak a kocsik, ott állnak sorban, nézem, mikor vált pirosról zöldre, és akkor megindul a sok pici fénypont, előre, hosszan... Ezek nem a klasszikus nagyvárosi fények, ez nem a belváros, itt nem tekertek égősorokat a fákra, ott állnak, karcsúk, magasak, felfelé törnek, nyújtózkodnak, nem terjeszkednek, és ezek mellett haladnak el az autók, sorfalat állnak nekik, félsorfalat. Vannak, akik terjeszkednek, ha a lombjuk dús, takarnak, de most látni az asztalt, a pályát, a csíkot a betonon, most addig látok, amíg a szemem engedi, mert a fák most engednek. A házak egyformának tűnnek, de nem azok, a milnk nem olyan, amire rálátok, vannak különbségek. "Egyforma házak és lapos tetők..." Van, ami alacson és nem lapos a teteje, de az nem biztos, hogy otthon.
Most nincsenek fények. Megpróbáltam kifigyelni, mikor kezdenek világítani az utcai lámpák, de nem sikerült. Próbálgatom, meddig látok lámpa nélkül, mikor kell felkapcsolnom, jó, hogy az ablaknál ülök, közvetlenül, bejön a fény és aztán bejön a sötét. A Nagyvárosi fények egy Chaplin-film, nem láttam, rengeteg filmet nem láttam, sokszor nézem meg ugyanazokat... 15:51 van.
Most nincsenek fények, csak a jelzőlámpa, de az apró.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

énisénis

(lborka, 2008.12.29 20:41)

Én is jobb szeretem szép óvatosan leszedni a csomagoló papírt és nem szétszaggatni.És...és nem szeretem kimutatni,ha örülök.Nem annyira.Mosoly,mosoly,szép nézés,köszönöm.Ennyi elég is,nem?
(vanakinek nem)

kicsi

(Geszti, 2008.12.28 16:51)

Mikor kicsi voltam, én is sokszor gondolkodtam ilyeneken... Hogy milyen lenne, ha nem én lennék én, ha belebújhatnék valaki más bőrébe... (és tessék, hárompontok vannak a mondatvégeken).
Tudom, tartalmas hsz lett:)