Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hol fák is szólni tudnak

2008.11.23

A művelet magával vonja a mottó megváltoztatását is. Ha már változás, legyen teljes. (Szóval, Dr House, ha már az egész csapatot cseréli, akkor tényleg cserélje le az egészet.)

Írta Heinrich Heine 1822 és 1823 között, fordította Justus Pál, a szöveggyűjteményemben (makulátlan, még nem is használtuk, csak nézegettem) fedeztem fel. És megtetszett.

Mesék mesélnek róla...

Mesék mesélnek róla,
mintha kéz intene;
tündérországról szól a
csengő-bongó zene:

hol nagy virágkelyhekre
hull arany alkonyat
s egymást nézik epedve
a virág-párok ott; -

Hol fák is szólni tudnak,
s kórusban zengenek,
kristályforrások futnak,
s muzsikát öntenek; -

Soha nem hallott ének
zsong ott a fák alatt,
s szédít, mint édes méreg,
az édes kábulat.

E messzi honba vágyom,
örülne ott szivem,
a kín lehullna lágyan,
nem fájna semmi sem.

Álmomban sokszor látom
e gyönyört, de a nap,
a reggel kél, s az álom
szétfoszlik, mint a hab.

Ugye szép? Szerintem nagyon. Azt hiszem, nem magyarázom, miért ezt válaszottam.
Ha egy erdőben kidől egy fa, és nincs ott senki, vajon lehet-e hallani a fa sikoltását?
"Mint egy virág, olyan vagy..." Ezelőtt ez volt számomra az egyetlen ismeretes Heinrich Heine-vers. Meg persze a Loreley.

Az oldal most narancs és őszi. Narancsszín levelek képe, narancsszín keretben, minden narancssárga. Most és még. Már csak percek kérdése, hogy kék legyen és téli.
Esik a hó és nincs két egyforma hópihe.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.