Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Maga itt a tánctanár?

2009.05.16

Lehet, hogy megzavart, hogy láttam amatőröket és profikat is. Nem ugyanott, nem ugyanaz a súlycsoport, de mégis ugyanaz a nap.
Mondjuk, akitől "elvártam" (amúgy nem, csak egy kicsit izgultam érte), hogy jó legyen, az megfelelt. Sőt. Büszke voltam rá, mert ügyesen csinálta, és tényleg jó volt. Nem is olyan átlagos, mert én ezt így nem tudtam volna. Erre majd később máshogy esetleg visszatérek.
Az a baj, hogy nekem hiányzik azt, aki az alapjaimat adta. Ő jelentette az alapkövet. Stabilitást adott, a neve egy minőséget fémjelzett (ez elég furin hangzik most, hogy leírtam). Féltem tőle, de ugyanakkor tiszteltem és szerettem. És ez azért számít valamit.
Van olyan is, akit nem tiszteltem, nem is féltem, legfeljebb néha tartottam tőle (mondjuk, ha ellógtam az óráit - nem, én nem teszek ilyet), nem is igazán szerettem, nem is utáltam (cska néha, ha feldühített), de azért mégis elismerem.
A továbbiakról annyit, hogy kicsit féltem, milyen lesz profikat látni. Először megijedtem. De komolyan. Oké, hogy vicces, de nekem elsőre ijesztő volt.
Aztán viszont (amint megszoktam) remekül mulattam, nem bántam meg, de mondjuk tudtam is, hogy nem fogom megbánni.
Később borzasztóan szerettem volna szaladni vagy pörögni egyet. Mindkettőt megtettem, bár csak egy kicsit mindkettőből, főleg, hogy a forgástól elszédülök. Amíg még aktívan (viszonyítás kérdése) táncoltam, imádtam forogni. Csak úgy magam körül. Akkor is, ha nem tudtam szépen.
Azért Doyle sejtett valamit, mikor Holmest csak egy vízezésről dobta le, és nem mondjuk golyót röpített a fejébe. Abból kicsit nehezebb lett volna feltámasztani.
Régen mindenfélének képzeltem magam. De tényleg mindenfélének. Voltam kisfiú is, vagány kissrác, csodajárgánnyal, bizony. Egyébként még mindig szeretek személyiségeket kitalálni. Képzeletben néha egész életeket kreálok. (Ezért imádtam egy időben annyira, de annyira a szerepjátékot.)
Csak azt nem értem, ezt miért nem...
Az a jó, hogy a kisgyerekeket nem zavarja, ki látja őket. Nem másoknak játszanak. Maguknak. Elvannak a saját világukban.
Egyébként meg nem mindegy, ki lát? Nem az a lényeg, hogy végre egyszer más legyél?
Egész nap vagyok, aki vagyok. Valaki, akinek látnak. Valaki, akiről elvárják, hogy az legyek. Valaki, aki próbálok lenni. Valaki, aki én. Meg nem egészen én, hanem picit mások is. Még álmomban is az vagyok, aki nappal.
Ez nem igaz. Álmomban inkább vagyok ösztönlény. Olyan ösztönlény, aki az akar lenni, aki tényleg. És ez sokféle. Mert valaki nem lehet csak egy, nem cselekedhet, gondolkozhat, beszélhet mindig ugyanúgy. Álmomban teszek jót, rosszat. Akarok másokon segíteni, és akarok másokat bántani. Álmomban olyat teszek, amit a valóságban nem, pedig ott fészkel az agyam mélyén a gondolata. Vagyok rossz, jó, durva, szelíd, sokféle. Mindenhol, mindenféle történik. Én cselekszem, én döntök, én beszélek, én gondolok. Álmomban az vagyok, aki igazán én vagyok.
Nappal viszont eljátszhatok másokat. Teljesen másokat. Aki nem vagyok. Aki tartósan nem is szeretnék lenni.
Ha nem baj én is megpróbálom...
Én is meg tudom csinálni. Szeretnék más lenni, hát tudok is más lenni.

Már óvodás koromban is azon gondolkoztam, ki lennék, ha én valaki más lennék, és úgy lennék közben én? Én még mindig én lennék, vagy akkor már visszafordíthatatlanul más?
Milyen az, amikor nem én vagyok?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

más lenni

(lborka, 2009.05.17 10:28)

Elvárják tőled,hogy legyél az legyél,akinek gondolnak?El.
Legfeljebb meglepődnek majd.